Menstruáció előtti 2-7 napig tartó barnázás talán ismerős egy-két embernek. A szerencséseknek nem, ugyanis ők nem tudják, hogy ehhez a pár naphoz tartozik némi hangulatingadozás, megmagyarázhatatlan fájdalmak, és egyéb kellemetlenségek (pl nem mehetek uszodába). Legalábbis nálam.
Ami azt illeti, hogy miért lett ez ilyen, mikor nekem régebben ilyen nem volt, van amelyik orvos a vállát vonogatja, és van, aki progeszteronhiányra gyanakszik. Nálam a kezdet kezdetén még a pajzsmirigy alulműködéssel is összefüggésbe hozták, viszont mivel miután a pajzsmirigy működésem elvileg beállt, és ez nem maradt el, valószínű nem is attól volt.
A természetes gyógymódokon már a pár év alatt túlvagyok. A barátcserje nem segített semmit. A norvég progeszteron csodakrém sem. Ezeket persze 6 hónapos használat után mondom.
A luteinum nevezetű homeopátiás szert is szedem szorgalmasan már fél éve, az sem segített.
Tehát ennyit a természetes gyógymódokról. Ja, a palástfű teát is próbáltam már.
Nekem többször vettek már a hosszú idő alatt 21. napon vért, amiből megnézték a progeszteron szintem. Az az érdekes, hogy legelső alkalommal a 21. napi progeszteronom 57,78 nmol/l lett, ami szinte tökéletes, mégis barnáztam akkor (ref. 5,3-86) is.
Egy évre rá van egy olyan eredményem, hogy 21. nap 14,09 nmol/l (ref 5,3-86), ami még mindig a referenciaértéken belüli, viszont a pecsételés ott van. Aztán van még egy 13,65 nmol/l eredményem pár hónapra rá a 20. napon levett vérből.
Hogyan lehet ez progeszteronhiány, amikor a referenciaértéken belüliek az eredményeim? Ezt én józan ésszel nem nagyon tudom megérteni, pedig próbálom. Annak ellenére rendkívül zavar, hogy minden orvos és "hozzáértő" szerint ennek magához a teherbe eséshez nincs sok köze, max. gond lehet a megtapadással. Hát eddig még nem jutottam el, úgyhogy erről nem tudok okosat írni.
Az biztos, hogy az eddigi orvosaim idegenkedtek attól, hogy ezt gyógyszeresen kezeljük, illetve inkább csak nem foglalkoztak vele. Van aki azt mondta, hogy majd rendeződik magától. Hát nekem 3 éve nem rendeződik sem magától, sem máshogy.
Ha valaki van esetleg, aki hasonló cipőben jár, mint én, és van jó tapasztalata, írja meg, hátha mi "többiek" tudunk belőle okulni.
|
Pár év után eljött az a nap, amikor a már jópár felfedezett probléma után (férj, pajzsmirigy alulműködés, feltételezett progeszteronhiány) szembe kellett nézni azzal, hogy talán anatómiai oka is van annak, hogy késlekedik a gyermekáldás.
Ahogyan azt már a "haladók" tudják, van több útja annak, hogy anatómiailag feltérképeződj belülről.
1. hiszteroszkópia=méhtükrözés. Több nőgyógyásszal is beszéltem az átjárhatósági vizsgálatokról, ezt lehetőségként egyik sem említette, nem tudom, miért. Talán azért, mert ez már idejétmúlt módszer?
2. röntgen+kontrasztanyag.
3. ultrahang+ kontrasztanyag
4. laparoszkópia.
Eddig persze sokmindenkinek nem mondtam újdonságot (mindenki utána tud olvasni interneten, hogy melyiknek mi az előnye és hátránya). Az újdonság talán az lehet, hogy én a laparoszkópiát választottam, és utólag kiderült, hogy megérte. Arről szeretnék írni, hogy miért.
Amikor el kellett döntenem, hogy mi legyen -ja, ne várjátok, hogy más fog helyettetek dönteni, nektek kell ezt a döntést meghozni-, a röntgenest kapásból kizártam. Nem hinném, hogy szerencsés célzottan röntgensugárral bombázni azokat a szerveket, amikből(ben) remélhetőleg nemsokára egy kisbaba fog megfoganni....
Nekem az ultrahangos módszer tetszett először is a legjobban, igaz, hogy azt nem finanszírozza az OEP, ha jól tudom, de úgy gondoltam, üsse kő, ha annyival jobb, mint a többi. Nem kell altatás, ambulánsan végzik, kis rizikó. De valóban ez-e a legalkalmasabb a célra? Az én nőgyógyászom két dologgal érvelt a lapar mellett. Az egyik, hogy ha van valami gond odabent, akkor a kontrasztanyagos verzió (akár a röntgen, akor az ultrahang) nagyon fog fájni. Mondjuk ez speciell engem nem érdekelt. Volt 3 éve egy síbalesetem (egy hónapos otthon fekvéssel), és azt gondoltam, annál biztos nem fáj jobban, ha pedig azt kibírtam, akkor mindent. A másik viszont már elgondolkoztatott. Azt mondta, hogy a laparoszkópiával sokminden mást is látni, mint a kontrasztanyagos verzióval (ott csak és kizárólag a petevezetékek átjárhatóságát nézik), pl endometriózis, myoma, más kismedencei elváltozások. Ezen felül ha van valai gond, akkor azt ott rögtön meg tudja csinálni, ellenben a kontrasztanyagos verziónál újabb alkalommal kellene elmenni műtétre. Mivel én sejtettem, hogy nálam van valami anatómiai ok is, végülis a laparoszkópia mellett döntöttem.
És megérte. Amikor felébredtem az altatásból, rögtön ez volt még félkómásan a kérdésem a férjemhez. Megérte?
Az történt, hogy a belső méhszájam hegges volt, és nagyon be volt szűkülve. Azaz a "bejárás" nagyon minimális volt, ezzel együtt az eddigi pár év esélye is. Ki kellett tágítani a belső méhszájamat, amit rögtön ott meg is csináltak az altatásban. A petevezetékeim kitűnően átjárhatónak bizonyultak. Ha kontrasztanyagos vizsgálatra mentem volna, az történt volna, hogy a katétert sem tudják nekem feltenni, és iszonyatosan fájt volna az első momentum emiatt. És persze úgy is lapar lett volna a vége. Most 100%-ig biztos vagyok, hogy nincs már anatómiai elváltozás, ami a baba útját állná.
Most, hogy egy héttel vagyok túl a műtéten, már azt mondom, nem is volt olyan gáz. Senkit sem akarok elrettenteni, csak azért írom le a következőket, hogy tudjátok, mire lehet számítani. Első nap hányás az altatás miatt, mindened fáj. Második nap, mindened fáj, enni nem tudsz. Mivel nekem a méhszájtágítás miatt antibiotikumot kellett szednem, a 3. és 4. nap minden kijött belőlem alulról... és persze az első 4 nap vérzés. Az 5. napra már viszonylag jól voltam, enni is tudtam, de csak azért, mert a 4. nap abbahagytam az antibiotikumot. A 6. nap már jöttem dolgozni. De mindezért kárpótol, hogy megérte.
Hát ennyi. Remélem segítettem dönteni.
|
Miután leírtam a röviden az eddigi történetem (olyan furcsa, hogy milyen röviden le lehet írni 2,5-3 év történéseit....), rátérek a részletekre.
Aki az én cipőmben jár, az tudni fogja, hogy miről beszélek. Aki gyermeket szeretne már fele annyi ideje is, mint én, tudja, hogy senki, de senki ezen a földön nem fogja megérteni min megy keresztül, csak a sorstársai. A férje sem (bár legtöbbször ők is közvetett szenvedő alanyai), a testvére sem, az anyukája sem, és a sajnálkozó tekintetű barátok sem (ez utóbbiak persze 2-3 karon ülő gyermekükkel).
És mindannyian sírtunk már a párnánkon nem is egyszer, mindannyian hallottuk már a buta közhelyeket, hogy "jaj, biztos túl görcsösen akarjátok", vagy a "akkor fog jönni amikor nem számítotok rá"...jaaaaaj. Hogyan kellene azt elképzelni, hogy valaki szeretne gyermeket és küzd érte minden eszközzel évekig, aztán egyszer csak azt mondja: hmmm jó ötlet, milyen igaza van, nem akarom! Hát ekkora baromságot.
Aztán egy kis idő után előbb vagy utóbb az ember legbelül elkezdi megkérdőjelezni saját magát is. Keresi magában a válaszokat. Miért nem sikerül nekem. Másnak miért sikerül elsőre. Mivel vagyok én kevesebb. Az én hibám? A Jóisten büntetése? Miért, miért miért. És sosem jön válasz. Egy időben én annyira foglalkoztam ezzel, hogy olyan hülyeségeket kezdtem el gondolni, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, hogy ez ment az agyamra. Aztán az ember próbál erről beszélni. De kinek??? A férjének, aki szerencsétlen unja, hogy állandóan erről megy a téma? Vagy másnak? Nehéz ez.
Szóval egy fél éve kb. a tesóm unszolására elmentem kineziológushoz. Először nem akartam, mert azt gondoltam ez egy újabb módja annak, hogy a szerencsétlenekből pénzt húzzanak ki. De nagy nehezen két sírás között rászántam magam. Az eslő alkalom 1,5 órás volt, és kiderült, hogy tudatalatt nem állok készen az anyaságra. Éééééééén? Én ne állnék? Hmmmm. A beszélgetés jól esett, sokmindenre rádöbbentett, hogy mit kellene másképp gondolnom. Rávezetett, hogy nem szabad magamat hibáztatnom. Hogy miért nem jön, annak az okát csak utóbb tudjuk meg. Ezt kell elfogadni. Jön, amikor jön. Nincs mese.
Aki úgy érzi, hogy lelkileg nem bírja, ami megjegyzem teljesen normális, próbáljon meg elmenni egy kineziológushoz. Nem kell csak egy vagy két alkalom, de sokat fog segíteni. Ezt jó szívvel mondhatom.
A legjobb egyébként szerintem az lenne, ha lenne egy hely, ahol mindannyian, akik hasonló cipőben járunk elmehetnénk beszélgetni. Ahol mindenki megérti a másikat, mindenkit ez foglalkoztat, és nem kell attól félni, hogy a szemben ülő vajon mit fog gondolni, és mikor megy az agyára a téma. Ez arra is nagyon jó lenne, hogy az ember tapasztalatot cseréljen, hiszen mindenkinek más az orvosa, mindenkinek más a problémája, mindenki más ütemben halad előre. Jó lenne tudni milyen az inszemináció, vagy egy laparos petevezeték átjárhatósági, vagy egy lombik. Vagy hogy ki mit csinálna utólag másképp. Én pl. nem vesztegettem volna drága 1,5 évet egy hülye X intézetben, hanem kapásból az OEP finanszírozott rendszerbe mentem volna egy normál nőgyógyászhoz. Jó lett volna, ha valaki előre elmondja nekem, hogy a drága dolgok nem mindig a legcélravezetőbbek.......
Ennyi azt hiszem elég egyelőre. Várom a kommenteket, hogy egyáltalán kiváncsi-e rám valaki :))).
|
Hol is kezdjem?
Két okból indítottam el ezt a blogot. Az egyik kevésbé fontos: ha kiírom magamból, ami bennem van, talán nem megy annyira az agyamra ez a sok gondolat és küszködés. A másik sokkal fontosabb: ha leírom, hogy velem mi történik, talán sokmindenki más, aki ezeket a sorokat olvassa, értelmes információhoz tud jutni (tapasztalatból mondom, jó ez az internet, de mennyi hülyeséget írnak.....), és talán nem érzi annyira egyedül magát a gondjaival.
A történetem kb 3 éve kezdődött, amikor abbahagytam a tablettát. Ez akkoriban volt, amikorra stabillá válta párkapcsolatom, és terveztük, hogy összeházasodunk, ami fél évvel később megtörtént. Nagyon szerelmesek voltunk, és a mai napig azok vagyunk. Ebből persze egyenesen következik az, hogy az ember gyermekkel szeretné megkoronázni a csodálatos szerelmet. Azt hiszem 29-30 évesen teljesen természetes amúgy is.
Teltek-múltak a hónapok, és minden ciklus ugyanazzal végződött, és újból, meg újból kezdődött. Minden ciklus első két hete tele reménnyel, majd jön az újabb pofáraesés. Ezzel együtt el is telt 1,5 év, mire észbe kaptunk, hogy valami nem stimmel. Persze minden rokonlátogatáskor következett a "na, és nálatok mikor lesz baba" című kérdés, amire az elején még jó fejet vágtam, aztán lassacskán már elkívántam a francba a kérdezőt. Pedig nem is az ő hibájuk.
Na mindegy. 1,5 év után egy ismerősünk ajánlotta az X intézetet (tök mindegy melyiket, szerintem mind egyforma). X intézetben XY doki elküldött minket az első szokásos vizsgálat sorozatra, ami a protokollban elő van írva. Hormonvizsgálat, spermavizsgálat, AIDS és Hepatitis szűrés, meg a többi, amire már nem is emlékszem. Amikor minden megvolt, vissza a dokihoz. Mondanom sem kell, hogy kb. felolvasta azt, mit én is el tudtam olvasni. Magas TSH. Gyanús tehát, hogy pajzsmirigy alulműködésem van, tehát irány a szakrendelés. A férjem sem volt 100%-os, tehát neki irány az andrológus.
Ja, azt még nem meséltem, hogy akkoriban kb 21 naposak voltak a ciklusaim, ami eleve 4-7 napi barnázással indult, majd pár nap vérzés, tehát ott is gyanús volt valami. Persze amikor erőltettem, hogy kellene ezzel is valamit csinálni szerintem, azt mondta vállvonogatva xy doki, hogy nem lehet.
Ja, és már az első konzultáción minden második mondata azzal kezdődött, hogy a lombik így, a lombik úgy. Nem értettem mit akar ezzel, hiszen azt sem tudjuk mi a gond.
Én elmentem pajzsmirigy szakrendelésre, ahol megint vérvétel, TSH, T4, T3, anti TPO ellenőrzés. Amikor visszamentem, a TSH más határérték körüli volt, minden más ok. Tehát elküldött a szakorvos, hogy nekem nem kell semmit erre szedni, az az első magas TSH valószínűleg csak laborhiba volt (???).
A férjemnek 3 hónapos antioxidáns kúrát javasolt az andrológus, úgyhogy amerikából megrendeltem a legjobbnak mondott pirulákat ilyen esetre, és elkezdte szedni.
Ismét telnek múlnak a hónapok. A férjem visszamegy újabb vizsgálatra, és nagyon sokat javult az eredménye, de az andrológus véleménye szerint még mindig csak lombikra alkalmas.
Megint vissza X intézetbe, xy dokihoz. Addigra a hócipőm tele volt azzal, hogy xy dokihoz mindig időpontra megyek, de 2 óránál kevesebbet egyszer sem vártam. Folyton azon gondolkoztam, amikor körül néztem, hogy Úristen mit keresek én itt???....XY doki fogad, megint lombik így, lombik úgy, a férjem eredményeivel úgyis lombik lesz.
Na ekkor esett le a tantusz, hogy mire megy ki a játék. Mi éri meg a dokinak? Ha lombikozik minél többet, mert arra kapja a nagy zsét a zsebbe, meg az OEP-től is. És eltelt megint egy év, hogy gyakorlatilag nem csinált velem semmit. Még petevezeték átjárhatóságit sem. Csak a 15,000 Ft-okat kérte mindig szépen el 15 perces konzultációért 2 órás várakozás után. Az volt az utolsó alkalom, hogy oda betettem a lábam.
Aztán elmentem egy másik nőgyógyászhoz. Az sem volt meggyőző. Utána megint egy másikhoz. Az sem volt az. És így kötöttem ki a jelenlegi dokimnál egy ismerősöm révén x kórházban. Az X kórházban az a jó, hogy ugyanaz történik, mint magánrendelésen, csak tizedannyiba kerül. És valljuk be. Több, mint kétéves próbálkozás után a pénztárcámon is érzem, hogy könnyebb. Sokkal.
És persze a sok humbuk, amit időközben megvettem (és szart sem ért :) ). Meddőségi vitamin. Tonnaszámra. Homeopátiás bogyók. Kineziológus (ami azért valamire jó volt, majd erről is írok). Peteérés megállapítására alkalmas kütyük. Könyvek. Stb, stb.
Na X kórházban z dokinál tartunk. Tök normális, határozott, szimpatikus. Az első utlrahangon megállapítja, hogy tele van cisztával mindkét petefészkem. Újdonság. Elküld teljes hormonvizsgálatra megint. Ő veszi le a vért, nem kerül semmibe. Visszajön az eredmény, megint magas TSH, magasabb, mint valaha. Visszaküld pajzsmirigy szakrendelésre megint. Vissza megyek ugyanahhoz a szakdokihoz, aki már látja, hogy valószínűleg kellene egy kis hormonpótlás, úgyhogy elkezdi szedetni velem a 25 mikrogramm tyroxint. Két hónap múlva kontroll.
És láss csodát, nem szedtem egy hónapja, amikorra eltűntek a cisztáim, és végre volt peteérésem. Hurrá, gondoltam, most majd sikerül. Ez volt 4 hónapja. Persze azóta sem sikerült.....
folyt. köv.
|
|
